É R D E K E S S É G E K


Dropák


- Tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt kerülhettek ide. Hajótörést szenvedtek, nem tudták majavítani a járművüket. Itt meg kellet küzdeniük az életbenmaradásért. A természet erői voltak a kisebb gond, az igazi ellenség az ember volt, de túlélték! Ami megmaradt, 716 lemez, több eltemetett, mumifikálódott halott és amiről még nem is tudunk, amely talán bizonyít, de nem tunak belőle hasznosítani semmit(?) !


1  |  2  |  3  |  4  |  5  |  6  |  7  |  8  |  9  |  10  |  11  |  12  |  13  |  14  |  15

  A Zuni indiánok magyar apostola
  Vallás-istenhit   2012 február 22 szerda - 12:00:00 | Kiss Timea


— Pálos volt-e, avagy ferences? Ma már azt sem tudja senki. Hiszen nyomát csupán két írott följegyzés őrzi ebben a gyorsan változó emberi világban. Egyiket ott lelhetjük meg a mexikói állami múzeumban. Néhány elmosódott sor mindössze, amit a híres fölfedező-katona, Francisco Vasquez de Coronado íródeákja körmölt rá ura parancsára a Följegyző Számadások 27-ik lapjára, ilyen módon:


Ama Gergely testvért pedig tiszteletlen és makacs magaviselete miatt a csapat érdekében kiközösíteni kényszerültem, keresztényi cselekedetül engedélyezve számára egy herélt öszvért, két vizestömlőt és háromnapi élelmet, hogy hitványul el ne vesszen. Írták volt ezt az Úrnak 1541-ik esztendejében, egy bivalybőr sátorban, valahol azon a vidéken, amit ma Új-Mexikó-nak neveznek.

Nem nagyon messze onnan, a zuni indiánok sziklás hegyei között áll a másik írott emlék. Magányos hegycsúcson, sziklából kifaragott óriási kereszt lábához vésve hibás óspanyol-nyelven: Itt nyugszik Gregorio Holosi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott. E két följegyzés között egy nagyszerű-magyar ember élete rejtőzik, de már csak úgy lehet összeszedni, szálanként, zuni földön. Tábortüzek mellett, szájról szájra megőrzött, összekuszált mondák formájában.

Három hetet töltöttem ennek a szűkszavú, hegyekbe húzódott indián törzsnek a szállásain, s amit megtudtam, összeszőttem, íme, továbbadom. Coronado a regebeli Hét Ezüstvárost kereste páncélba öltözött csapataival, a kíséretében néhány térítő szerzetes az indiánokat igyekezett megnyerni a kereszténység számára. Igyekezetük azonban meddő volt. Hiszen amíg ők a szeretet Istenéről beszéltek a vadaknak, azalatt a fehér ember kardos, páncélos képviselői a legembertelenebb kínzásokkal igyekeztek rávenni a fogságukba esett indiánokat, hogy mutatnák meg az utat a Hét Ezüstváros felé. S mert a kínzás sem tudta megtörni őket, dúltak, égettek, gyilkoltak és raboltak a spanyolok, amerre csak útjuk vezetett.

Úgy látszik, ezek ellen a kínzások és rablások ellen emelte föl többszörösen a szavát Hollósi Gergely testvér, míg végül is a főparancsnok megelégelte a nyakasságát, elkergette magától, be a vadonba, egyedül, egy öszvérrel s háromnapi élelemmel. Ami ezután történt, azt az indiánok legendái így mesélik el: Egy napon fáradt, sovány fehér ember jelent meg a zuni nép sziklaszállásai felé vezető ösvényen. Az őrök elfogták, megetették s főnökük elé vitték. Miután a zuniak nyelvét nem értette az idegen, a síkságbeli pueblók beszédével kérdezte meg tőle a főnök: — A fehér ember nékünk ellenségünk. Mi az oka annak, hogy nálad nincsen fegyver?

— Én az Egy Igaz Istent hoztam magammal, hogy megtanítsam nektek az ő hitét — felelte az idegen.
— A fehér ember Istenéről hallottam már — mondta haragosan a főnök —, kettős nyelve van és hazug, mint a kígyó! Egyik nyelvével szeretetről és békességről beszél, a másikkal gyilkol és rabol. A mi isteneink jobbak ennél. Nem hazudnak!
— Akikről te beszélsz, azoknak csak a bőrük színe fehér, a lelke fekete, mint az éjszaka — felelte szelíden az idegen, s bár Isten követőinek vallják magukat, annyit sem tudnak róla, mint egy oktalan állat. Az igazságos Isten megbünteti őket, ha eljön az idő. A főnök meg a tanácsot ülő vének hallgatták az idegen szelíd szavait, s mert maguk is békességes emberek voltak, dolgos ezüstművesek, kiknek híre messzi délre, az inkák országáig is elért, végül is úgy döntöttek, hogy ott maradhat közöttük, s beszélhet a Szelíd Istenről, míg kedve tartja.

Így aztán Gergely testvér ott maradt a zunik között. Megtanulta nyelvüket, szokásaikat, s tanítgatta őket a Szelíd Isten hitére. Már harmadik éve élt ott, amikor a spanyol páncélosok újra megjelentek. Jövetelüket vérfagyasztó hírek előzték meg. Naponta érkeztek idegen törzsbeli menekültek, kik elevenen megnyúzott emberekről, halálra korbácsolt asszonyokról és rabságba hurcolt hajadonokról tudtak, s a vallató kínzások ezersok változatáról. A zuni nép fölkészült a harcra. Áldozatot mutattak be a harci isteneknek, eljárták a halálba menők táncát, s mikor mindezzel elkészültek, a főnök maga elé hívatta a sápadt arcú idegent.

— Te beszéltél a magad Istenéről, mi hallgattunk téged, s nem beszéltünk. Most a mi isteneink fognak beszélni a fegyverek erejével. Nyisd ki a szemedet, idegen, és lásd! A sziklaszállások és ezüstbányák alatt, a völgykatlan mélyében ütköztek meg a zunik a betolakodókkal. De a hadi szerencse a spanyolokkal volt, kiket megvédett a páncél a nyilaktól és lándzsáktól. A zuni harcosok fele ott vérzett el a völgyben, míg a maradék sereg a súlyosan sebesült főnökkel visszamenekült a hegyek közé. Mikor a főnököt bivalybőrön hozták haza a szállásra, Gergely testvér bekötözte a sebeit, s térdre borulva imádkozott a seblázas beteg mellett.
— Kivel beszélsz ezen a különös nyelven? — kérdezte a sebesült főnök.
— Istennel, aki mindannyiunk atyja — felelte Gergely.
— Kérd meg ezt a te Istenedet, hogy mentse meg a zuni népet a pusztulástól — nyögte a sebesült —, a mi isteneink nem hallgattak meg minket. Gergely imádkozott. S mikor a páncélosok megjelentek a szorosban, hogy halált és rombolást vigyenek föl a zuni szállásokba, Gergely ég felé emelt karokkal állt a sziklaperem szélén, s Istenhez fohászkodott védelemért. Egyszerre csak füst és tűz csapott föl a szoros fölötti hegycsúcsból, megremegett a hegy, s lángfolyam zúdult alá a betolakodókra. Füst borított be mindent. Remegett a föld. S mire a füst elszállt, és a föld belseje lecsöndesedett, eltűnt a szoros, és nyoma sem maradt a spanyoloknak.
— Beszélj nekünk a te Istenedről, aki még a hegyeknek is parancsol — mondta azon az estén a főnök a tábortűz mellett. És Gergely testvér megkeresztelte a zuniakat az úrnak nevében. Ez volt az első indián törzs mely a maga szabad akaratából fölvette a keresztény hitet. A hálás zuniak sziklakövekből templomot építettek Gergelynek azon a sziklaperemen, ahol az Isten meghallgatta fohászkodását, s a jó Gergely még majdnem negyven évig élt az indiánok között. A monda szerint vadállatokat szelídített meg, halálos betegeket gyógyított, s gyönyörűségesen szép életet élt. A szájhagyomány ma is emlegeti, hogy egyszer egy bogyószedő kislány eltévedt az erdőben, s szülei két teljes napig várták visszatértét, míg végül is elmentek a fehér szenthez, segítségért. Az ráakasztotta egy hegyi oroszlán nyakára a kislány papucsát, s elküldte a vadállatot az erdőbe. Aztán letérdelt és addig imádkozott, amíg a hegyi oroszlán sértetlenül hazavezette az eltévedt gyereket. Az Úr hatalma akkora, hogy még egy vadállat útján is ki tudja mutatni jóságát és kegyelmét azok iránt, akiket szeret. S az Úr Isten mindenkit szeret, akinek tiszta a szíve. Ezeket tanította Hollósi Gergely az őserdők indiánjainak.

1580-ban Don Juan de Onato kormányzó újra megkísérelte új-Mexikó hegyeinek meghódítását. A békességszerető zunik Gergely testvér útján egyezséget kötöttek a spanyolokkal. Az egyezség szerint az indiánok egy bizonyos mennyiségű ezüst beszolgáltatását vállalták, s ezzel szemben Onato kormányzó kötelezte magát, hogy elismeri a zuni nép önállóságát és függetlenségét a spanyol tartományon belül. Az egyezség ellenére néhány átvonuló spanyol zsoldos elrabolt egy fiatal leányt. Felbőszült rokonok követték a csapatot, kiszabadították a leányt, és lemészárolták a rablókat. A jelentés azonban úgy ment a kormányzóhoz, hogy a zunik szegték meg a békeszerződést. Emiatt aztán Onato megtorló hadjáratot rendelt el ellenük.

A megtorló csapatokat egy kapzsiságáról és könyörtelenségéről ismert főtiszt vezette, aki saját maga tervezte ki a leányrablást is, hogy ilyen módon megszerezhesse magának a zuniak híres ezüstkincseit. A szoroson át vezető régi út helyett, amit a láva betemetett, akkor már új út vezetett föl a zuni szállásokhoz, amit nehéz és hosszú munka árán vájtak a sziklába. Közel a völgyhöz, egy tátongó szakadék fölé függőhidat építettek. Ennél a függőhídnál állta el útját a négyszáz főből álló páncélos csapatnak Gergely testvér, egymaga.

— Keresztényekre akartok kezet emelni? — kérdezte az ősz szerzetes. — Nem látjátok az úr templomát odafönt? A parancsnokló főtiszt szemébe nevetett.
— Megígérem neked, öreg, hogy a templom lesz az egyetlen épület, ami állva marad, mire a nap lemegy!
— De uram — könyörgött Gergely —, a nép ártatlan, te magad tudod ezt legjobban! Azok szegték meg a szerződést, akik elrabolták a leányt!
— Hazugság! — förmedt rá a tiszt.
— Az indián nem ember különben sem, csak állat. Félre az útból, barát! Az öreg szerzetes fölemelte a fejét, és hangja mennydörgött a sziklák között.
— Bűnös ember vagy, és gonoszság van a te szívedben, parancsnok! S bizony mondom, ha rálépsz erre a hídra, bűneid súlya alatt leszakad az, mert az Úr mindeneknél hatalmasabb!
— Akkor te is velem jössz a hídra, vén szemforgató — kacagott a tiszt —, a te kegyességed majd ellensúlyozza az én bűneimet!

Azzal maga előtt kényszerítve Gergelyt, csapatainak intve rálépett a hídra. A híd közepére érve Gergely megállt, összetette a kezeit imára, és fölnézett az égre. A következő pillanatban a híd hatalmas robajjal leszakadt, s magával vitte a mélységbe a parancsnokot, páncélos katonákat s az öreg szerzetest. Így mentette meg az úristen Gergely kérésére másodszor is a zuni népet a vérengző zsoldosoktól. Másnap az indiánok felhozták a mélységből fehér jótevőjük összezúzott testét, s eltemették kedves temploma mögé, fent a sziklaperemen. Sírja fölött keresztté faragták ki a kiemelkedő, hegyes sziklacsúcsot. S azóta minden esztendőben, a hídleszakadás csodatételének emléknapján ott gyűlnek össze a kereszt körül, ájtatos megemlékezéssel. Majdnem négyszáz esztendő telt már el azóta, a sziklakőből épült régi templom helyén már csak romok vannak. De a kereszt még áll, rendületlenül, s talpán a mohos, durva vésés: Itt nyugszik Gregorio Holosi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.

Fenyővirágzás utáni első holdtöltén, ami a mi számításunk szerint július elejére esik, magam is felzarándokoltam a zunik nyomán a sziklakereszthez. A templomok ma már a völgyben vannak, s az ezüstmíves nép rendes házakban él odalent, békésen, nyugalomban.

De ezen a napon valamennyien megindulnak, minden irányból a kanyargó hegyi ösvényeken, ősi viseletükben, némán, komolyan. Mikor a nap lement, ott ültek hatalmas félkörben a kereszt alatt a sziklán, szemközt a mélységes völgykatlannal. Ott ültem én is, mögöttük. Csönd volt, senki se beszélt. Lassan lement a nap, árnyékba borultak a sziklák, kékesszürke árnyék lepte a messzeséget. Gyorsan sötétedett. Hamarosan már minden elmosódott, csak a gerincek körvonalai rajzolódtak föl a csillagokat gyújtó bársonyfekete égre. Aztán egyszerre mélyen lent a fekete sötétség alján megjelent egy fénypont. Mozgott. Jött fölfele. A zuni törzs választott távfutója hozta az égő fáklyát a zuni föld határától föl a sziklakereszthez, pontosan azon a nyomon, melyen valamikor négyszáz évvel ezelőtt egy magányos magyar éhségtől és fáradtságtól elcsigázott testét fölvonszolta ide, magával hozva a kereszténység lángját a sötétben élőkhöz.

Jött, jött a kicsi láng fölfele az éjszakában. Néha eltűnt, majd újra megjelent. Nőtt, növekedett, míg végül is tisztán lehetett látni a lobogó fáklyát, s alatta a fiatal indián éles metszésű, bronz-sötét arcát. Senki se mozdult Csak a futó léptei dobbantak a sziklán, ahogy lihegve érte el a félkör közepén felállított máglyát. Itt megállt, s az égő szurokfáklyát széles lendülettel dobta be a máglya közepébe. A száraz széna pillanatok alatt tüzet fogott s a máglyából fölcsapott a láng a fekete ég felé. A keleti sziklaperemen akkor jelent meg a telehold.

Néma tisztelettel álltak föl az indiánok, komor arcukat megvilágította a máglya tüze. Aztán egyszerre csak halk, zümmögő hangon énekelni kezdtek egy régi-régi dallamot, mely évszázadok során sokat változott, de még így is szíven ütött: Hol vagy, István király?

S egyszerre csak mintha ott állt volna mellettem valahol a sötétben jó Hollósi Gergely maga, ez az erőszak által száműzött hajdani magyar, s rémlett, mintha a hangját is hallottam volna valahol az indiánok szomorú, zümmögő éneke mögött, ahogy a költő szavaival a fülembe súgta: Testvér, olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe?

— Kiss Timea —



Hírkategóriák